Ez a történet arról szól, hogyan áll ki az ember amellett, amit helyesnek tart – még akkor is, ha ezzel szembe kell néznie az igazságtalanság fájdalmas arcával.
Peterson úr, a főbérlőm, váratlanul felmondta a bérleti szerződésemet. Szinte sokként ért a döntése, hiszen hónapok óta dolgoztam azon, hogy az elhanyagolt, vadregényes kertből egy élettel teli, zöldellő menedéket varázsoljak. Egykor bozótos és gazos földdarab volt, mára színpompás virágokkal és zöldségekkel teli paradicsommá változott. És ezt ő is jól tudta.
De ahogy a kerttel együtt az ingatlan értéke is megnőtt, Peterson úr szemet vetett a lehetőségre. Úgy döntött, megemeli a bérleti díjat, és új bérlő után néz, aki többet fizet. Azt hitte, az én munkám gyümölcsét majd más aratja le – pénzért.
Csalódottság és düh kavargott bennem. De nem voltam hajlandó rombolni azt, amit szeretettel, odafigyeléssel és kétkezi munkával hoztam létre. Ehelyett csendes, ám annál hatásosabb módon döntöttem úgy: megtanítom neki, hogy a mohóságnak mindig ára van.
Emlékeztem a korszerű föld alatti öntözőrendszerre, amit én magam telepítettem. Egy kis finomhangolással beállítottam, hogy bizonyos zónákban túlöntözést végezzen. Nem azonnal, csak fokozatosan. Lassan, alattomosan kezdett a nedvesség beivódni a talajba, majd a falakba, végül a pincébe.
Amikor már a költözésem kellős közepén jártam, Peterson úr felhívott. Először csak arról panaszkodott, hogy furcsa, dohos szagot érez lent a ház aljában. Ártatlan hangon csodálkoztam rá: „Tényleg? Nahát, nem tudom, mitől lehet…”
Ahogy teltek a hetek, Jenkins néni, a szomszéd, megemlítette, hogy a pincében áll a víz, és a javítási költségek máris az egekbe szöktek. Penész, ázás, falrepedések – szép sorban jöttek a bajok.
Nem sokkal később újra csörgött a telefonom. Ezúttal Peterson úr hangja nem volt sem határozott, sem magabiztos. Inkább kétségbeesett. Segítséget kért. Azt mondta, a javítások miatt anyagilag padlóra került.
Én pedig udvariasan, de hűvösen visszautasítottam. Miközben a telefon másik végén hallgattam a megtört hangját, valami mély, megnyugtató elégedettséget éreztem. Nem öröm volt ez, hanem megkönnyebbülés. Végre megtapasztalta a saját kapzsisága következményeit.
Nemsokára új otthonba költöztem. Egy kis házba, ahol már egy újonnan kialakított, rendezett kert várt rám. Egy hely, amely nemcsak a gyökereimet, hanem a lelkemet is befogadta.
Peterson úr viszont ott maradt – egy nedves pincével, áztatott falakkal és elhervadt álmokkal. Én pedig végre újra boldog voltam. Csendesen, méltósággal – de helyreállt az egyensúly.