– Irénkém, kérlek, hagyj már békén! Tegnap adtam oda az utolsó forintjaimat Natáliának! Tudod, két gyereke van! – csattant fel Mária, majd remegő kézzel letette a telefont.
Eszébe sem akartak jutni a szavak, amiket a lánya a fejéhez vágott. Inkább csak ült némán, és próbálta megérteni, hogyan jutott idáig az élete.
– Miért történik ez? – gondolta. – Három gyereket neveltünk fel az apjukkal. Mindent értük tettünk. Taníttattuk őket, pályára állítottuk mindhármat. Mindegyiküknek van diplomája, szép állása. De most, amikor nekem lenne szükségem rájuk… sem nyugalmat, sem segítséget nem kapok.
– Jaj, Jánoskám, miért hagytál itt ilyen korán? Veled minden könnyebb volt… – sóhajtotta magában, miközben az egykori férjére gondolt.
Fájó szúrást érzett a mellkasában, és ösztönösen a gyógyszeres doboz felé nyúlt. Már csak két kapszula maradt. Ha rosszabbul lesz… gond lehet. Ki kéne menni a patikába.
Megpróbált felállni, de a világ forogni kezdett körülötte. Visszahanyatlott a fotelbe. – Semmi baj, csak hatnia kell… nemsokára jobb lesz.
De az idő telt, és a rosszullét nem csillapodott.
Felkattintotta a telefont, és remegő ujjakkal hívta a legkisebb lányát.
– Natikám… – súgta gyengén a kagylóba.
– Anya, értekezleten vagyok, majd visszahívlak! – jött a válasz, és a vonal megszakadt.
Ezután a fiát próbálta hívni.
– Fiam… nagyon rosszul érzem magam… Elfogyott a gyógyszerem. Tudnál… – de be sem fejezhette.
– Anya, nem vagyok orvos! Hívj mentőt, ha baj van! – vágta rá ingerülten a fiú.
Mária nagyot sóhajtott. – Talán igaza van. Ha fél óra múlva sem lesz jobb, tényleg hívni kell…
Hátradőlt, lehunyta a szemét, és próbált visszaszámolni, hogy elterelje a figyelmét.
Aztán megcsörrent a telefon. Nehezen emelte fel.
– Halló…?
– Marika, drága, itt Sándor! Valahogy olyan nyugtalan lettem, gondoltam, felhívlak. Hogy vagy?
– Sanyi… nagyon rosszul vagyok…
– Már úton vagyok! Kinyitod az ajtót?
– Persze… úgysem zárom már be régóta…
A telefon kicsúszott a kezéből. Nem volt ereje visszatenni.
„Sebaj… legalább szóltam…” – gondolta.
A szemhéja mögött régi képek jelentek meg. Elsőéves volt az egyetemen. Két fiatal kadét állt mellette, nevetve, lufikkal a kezükben.
„Micsoda látvány… ilyen nagydarab férfiak, és mégis lufikkal…”
Május 9-e volt, ünnepség a város főterén. Ő Sanyi és János között állt.
Végül Jánost választotta. Ő volt határozottabb. Sanyi csendes, visszahúzódó fiú volt.
Aztán az élet külön utakra vitte őket. Jánossal vidékre költöztek, Sanyit külföldre helyezték.
Évtizedekkel később, nyugdíjas éveikben találkoztak újra a régi városban. Sanyi akkor is egyedül élt.
– Miért nem házasodtál meg? – kérdezték sokan.
Csak legyintett:
– A kártyában mindig szerencsém volt… a szerelemben kevésbé.
Hirtelen zajt hallott. Kinyitotta a szemét.
– Sanyi…
Már mellette volt, az orvos pedig a pulzusát figyelte.
– Minden rendben lesz – mondta a doktor. – Maga a férje?
– Igen! Igen, én vagyok! – felelte Sándor határozottan, és szorosan fogta Mária kezét.
– Köszönöm… már jobb… – suttogta a nő.
– Itt egy kis tea, kortyolgass, segít majd.
Sanyi nem ment el. Maradt, pakolt, főzött, óvta őt.
– Tudod, Marika… én mindig csak téged szerettelek. Ezért nem vettem el mást soha.
– Ó, Sanyi… Jánossal szép életünk volt. Szeretett engem… De te akkor nem mondtál semmit.
– Most már mindegy… Az évek úgyis elrepültek.
– Akkor éljük meg együtt azt, ami még maradt. Amíg az Isten engedi.
Mária a vállára hajtotta a fejét, és mosolyogva suttogta:
– Éljünk.
Egy héttel később megcsörrent a telefon. Natália hívta.
– Anya, hívtál? Teljesen elfelejtettem visszacsörögni…
– Semmi baj. Most, hogy itt vagy… elmondom: férjhez megyek.
Csend lett a vonalban. Aztán felcsattant a lánya:
– Mi van?! Anya, te elmentél otthonról? Neked már a temetőben lenne a helyed, nem az anyakönyvvezetőnél! Ki az a szerencsétlen?
Mária könnyeit nyelve halkan felelte:
– Ez az én dolgom… – és bontotta a hívást.
Sándorra nézett.
– Most jön a vihar. Készülj. Mindhárom gyerek ide fog jönni.
– Jöjjenek. Készen állok – mosolygott Sanyi.
Este ott is álltak az ajtóban: Alex, Irén és Natália.
– Na, anya, mutasd be a „vőlegényt” – gúnyolódott Alex.
– Nem kell bemutatni – lépett elő Sándor. – Ismertek. Gyerekkorotok óta. Mária az egyetlen nő volt, akit szerettem. Megláttam múlt héten, és tudtam: nem akarom többé elveszíteni. Megkértem, ő pedig igent mondott.
– Megőrültetek?! Szerelem hetvenévesen?! – csattant fel Irén.
– Hetven? Az semmi! – válaszolta nyugodtan Sándor. – És az édesanyátok gyönyörű. Ma is.
– Jaj, persze! A lakás kell, nem? – vágta rá Natália, fagyos hangon.
– Gyerekek, ne beszéljetek már sületlenségeket! Mindannyiótoknak van saját lakása!
– De ebben a lakásban nekünk is van részünk! – feleselt vissza Natália.
– Nyugalom! Nekem nem kell semmiféle lakás! De azt, hogy így beszéltek az anyátokkal – azt már ne tűröm! – mondta Sándor.
– Te mégis ki vagy, hogy így beszélsz?! – tört ki Alex.
Sándor egyenes tartással nézett rájuk:
– Én vagyok az édesanyátok férje. Tetszik, vagy sem.
– És mi vagyunk a gyerekei! – kiáltotta Irén.
– Holnapra elintézzük, hogy beszállítsák! – tette hozzá Natália.
– Elég! – szólt Sándor határozottan. – Gyere, Marika, öltözz! Elmegyünk innen.
Kéz a kézben sétáltak ki a házból. Nem néztek hátra. Nem érdekelte őket mások véleménye. Végre boldogok voltak.
A gyerekek pedig csak némán álltak a kapuban. Nem értették, hogyan lehet valakit így szeretni hetvenévesen is.